Csapkay József és családja 1925-30 körül
A mai alkalommal megpróbálok egy kicsit helytörténészi szemmel működni, bemutatva az olvasóknak, Nektek, azt a közeget, Kőbányát, ahol családom egyik ága jó száz évvel ezelőtt letelepedett, s ahol az egész kiterjedt család (értsd: nagyszülők, szülők, unokatestvérek, sógorok, nagynénik, első és második férjek stb...) rendszeresen összefutott, ünnepekkor együtt mulatott.
Ez a poszt inkább személyesebb jellegű, mint az eddigiek, mintegy érdekességképp szeretném megmutatni, milyen kép állt össze a szövevényes szálak kibogozása után, mi is az a családtörténet, ha élettel telik meg, ha sikerül elhelyezni azt tágabb kontextusban is.
Családunkban a szépszülőktől kezdve, öt generáción át különös jelentőséggel bírt a családi műhely, három generáción keresztül pedig a fémek megmunkálása, a fém-, majd később a szoboröntés. Nógrád községből kiindulva, 1874-től Pesten, először az V. kerületben, 1877-től pedig Kőbányán letelepedve a Csapkay család családfője mindannyiszor kitartott apjától öröklött foglalkozása mellett, ami a helyi viszonyok – főként a valószínűleg drága helyiségbérlés valamint a gyárakkal való versenyhelyzet– miatt mindenképpen tiszteletreméltó. A nógrádi körülményekről ismeretek hiányában nem, a kőbányai életmódról viszont annál többet tudunk, köszönhetően a család birtokában lévő forrásoknak, valamint a művelődéstörténeti, ipar- és helytörténeti összefoglaló munkáknak.
A címben is jelzett folyamat, vagyis az apáról fiú(k)ra szálló mesterség és az öröklődő kisbolt vagy műhely a huszadik elején már korántsem elsődleges és egyértelműen végbemenő folyamat; a fiúk gyakorta nagyobb hajlandóságot mutatnak egy-egy szellemi pálya iránt, így a korábban felemelkedést biztosító iparos életforma ekkoriban már kevesek számára válik elfogadhatóvá.
A kutatást elsősorban primer források bevonásával végeztem, ezek közül legfontosabbak a születési/házassági/halálozási anyakönyvek, bírósági és közjegyzői iratok, korabeli újságok és képeslapok, fényképek valamint iskolai és tanoncbizonyítványok, melyek a család birtokában voltak fellelhetők. E kútfők segítségével olyan alapadatok, mint a név, születési dátum, lakcím tisztázódtak, emellett a foglalkozásra, vagyoni helyzetre, családtagokra vonatkozóan is nyerhettem információkat. Az anyakönyvek és a budapesti lakcímjegyzékek alapján meg tudtam rajzolni a család „költözködési vonalát” is.
Értékes forrásként szolgált a család élő tagjainak bekapcsolása a kutatásba, hiszen személyes élményeik, a kerületre vonatkozó ismereteik elsősorban a téma megválasztását, a család történetének felvázolását segítették elő, ugyanakkor a szakirodalom színes és részletes kiegészítését eredményezték. A fémöntők utolsó képviselőjének gyermekeiként közvetlen részesei voltak a kőbányai mindennapoknak, sőt a nagypapát is ismerték, akivel kapcsolatban számos anekdotát is megosztottak velem.
Kőbánya történetéről, a városrész folyamatos fejlődéséről, a történeti korok gazdasági és kulturális életéről számos kiadvány jelent meg, így e témakörben a családi hagyomány mellett helytörténészek munkáit is fel tudtam használni. A kutatás egy majdani, következő lépése a levél- és irattári források (periratok, bérleti szerződések, iparengedélyek, különböző nyilvántartások, főként az 1941. évi lakásívek) áttekintése lesz, melyek segítségével reményem szerint a család pontosabban elhelyezhető lesz akár a budapesti, akár a kőbányai iparosok körében, nem utolsósorban pedig a még hiányzó adatok, fennmaradó kérdések is tisztázódhatnak.
A család történetének ismertetése előtt - elősegítve a tér- és időbeli elhelyezést, a családtörténet megalapozását - a helyszín, Kőbánya 19-20. századi gazdasági életérő, az iparváros kialakulásának történeti előzményeiről mesélnék kicsit, s a későbbiekben arra keresem a választ, hogyan volt lehetséges a foglalkozás (státusz?) átörökítése apáról fiúra, ez milyen változásokkal járt, valamint a családról alkotott kép mennyiben illik bele, esetlegesen mely területeken tér el a korabeli, általánosnak tekintett folyamatoktól, szűkebb értelemben a fémöntők általános helyzetétől, jellemzőitől.
Kőbánya története
Budapest X. kerülete nevét a 16-17. században fellendülő, a környéken kizárólag e területen művelt kőbányászatról kapta, melynek terméke a mai napig több itthoni és külföldi középületet díszít. A terület gazdasági jelentősége igazán a 19. századtól kezdett növekedni, hiszen az egykori mezőgazdasági térség az ide települő gyáraknak és vállalkozásoknak köszönhetően csakhamar ipari centrummá vált.
A kőbányászat helyét a gazdaságban később fokozatosan a téglagyártás vette át, ám az egykori bányák üregeit először bor-, majd sörpincének használták, s a mai napig használják is (ha tehetitek, látogassatok el a Kulturális Örökség Napjain a pincerendszerbe! Vezetett túrákon lehet részt venni, szerintem kihagyhatatlan élmény!).
Kőbányán talán a legfontosabb gazdasági tevékenységgé a sertéskereskedelem nőtte ki magát. Az első sertésszállást még az 1800-as évek első felében Schreyer Antal hozta létre, s az ág hamarosan széles körben kedveltté vált, melynek egyik oka minden bizonnyal a szállítási problémák megoldására létesült Pest-Cegléd-vasútvonal kőbányai megállója lehetett. A sertésszállásokat eredetileg a későbbiekkel szemben, a mai Mázsa tér Kőbánya felé eső oldalán alakították ki, ám mivel az óhegyi szőlőbirtokosok területei innen nem messze helyezkedtek el, csakhamar általánossá vált a konfliktushelyzet, a nézeteltérés. A terjedő bűz, a forgalom akadályozása nem csak a szőlőtulajdonosok, de a lakók érdekeit is sértette, így 1864 után a vasúti felüljáró másik oldalára, a mai Kőbányai út 42-vel szembeni telekre telepítették át a szállásokat.
Az ide érkező kereskedők megfelelő színvonalú ellátása érdekében mind több fogadó, szálloda létesült, egyúttal számtalan vendéglős, fogadós települt Kőbányára, ahol üzletét felvirágoztathatta.
1895-ben egy súlyos, gyorsan terjedő betegség, a sertésvész vetett véget a sertéskereskedelem virágzásának. A kőbányai piacot budapesti szinten pótolni nem lehetett, a kereskedők el-elmaradoztak, csökkent az ebből származó jövedelem; ezután a területet más célokra értékesítették. A sertéskereskedelem máig fennmaradt bizonyítéka legfőképpen az utcák elnevezése: az egykori szállások területén helyezkedik el a Mázsa tér, Mázsa utca, Szállás utca, Hizlaló tér elnevezésű közterület.
Egészen az 1870-es évek végéig Kőbányán a szőlőtermesztés volt a gazdaság másik „húzóága”. Emlékét a mai napig utcanevek (Vörösdinka utca, Hárslevelű utca, Csősztorony utca, Kéknyelű utca) illetve kisebb szobrok (Szüretelők az Élessaroknál illetve a szőlőfürtös feszület a Kada utca és a Sörgyár utca sarkán) őrzik. A szőlőhegyek megszüntetéséről 1875-ben döntöttek, valószínűleg a korszak gyakori filoxérajárványai miatt.
Az 1872. évi XXXVI. tc.(„Buda-Pest fővárosi törvényhatóság alakításáról és rendezéséről”) Kőbányát mint „Óhegy-Dűlő-Kőbánya” a főváros tizedik kerületeként nevezte meg, mely intézkedést a lakosság kitörő örömmel fogadott; egynéhány évtized múltán azonban többek között a gyér infrastrukturális helyzet, a kevés iskola, az önálló plébániahivatal hiánya miatt emelt kifogást, azaz az akkori peremterület hátrányait volt kénytelen elszenvedni. A rohamosan emelkedő lakosságszám (1880 és 1910 között kb. 8700-ról kb. 51000 főre ugrott) mindenképpen indokolta volna a helyi fejlesztéseket; a lakosok igen jelentős része a gyárakban dolgozott, napszámos vagy munkás volt, így igényelte az olcsó bérlakásokat, az alapvető szükségletek kielégítését szolgáló intézkedéseket.
Dausz Gyula kiváló helytörténeti munkájában Kőbányát mint „egy különálló vidéki város” képét mutató helységet jelöli meg, utalva ezzel a fővárostól való elszigeteltségére, a fentiekben ismertettek hiányosságok meglétére. Annyi bizonyos, hogy a Budapest ipari kiszolgálására alakult városrész igen sokáig nem tudott bekapcsolódni a vérkeringésbe, külvárosi jellege egészen az 1950-es évekig, a további kerületek fővároshoz való csatolásáig megmaradt.
A Csapkay-család Kőbányán
A fentiekben ismertetett körülmények közé érkezett 1874-75-ben Csapkay János (1849-?) és felesége, Beták Szidónia (1852-1920) a nógrád megyei Nógrád községből. A római katolikus házassági anyakönyv szerint 1874-ben, már Pesten házasodtak össze az V. kerületi Szent István Bazilikában, lakóhelyük a Fő út (mai Arany János utca) 14. szám alatt volt; első gyermekük, Gyula (1874-?) is itt született, még abban az évben. Második fiuk, János József (1875-?) azonban már Kőbányára érkezett egy évvel később, így a költözés minden bizonnyal e két év alatt történhetett. János foglalkozását tekintve lakatos volt: forrásaink hol lakatos, hol segéd megnevezéssel illetik, biztos információkkal így nem rendelkezünk állapota, végzettsége felől.
Kutatásunk jelenlegi állapota szerint a családra vonatkozó legkorábbi adat János nővérének, a Csapkay József és Schmitala Katalin házasságából származó első gyermeknek az 1834-es születése Nógrád községben. A kereszteltek anyakönyve szerint Katalint még hat gyermek követte, s mindannyian ugyanitt születtek; közülük két gyermek (Erzsébet: 1840-?); János) biztosan megérte a felnőttkort. A szülők származási helye, születési ideje, házassága a nógrádi anyakönyvekben nem volt megtalálható, ezeket a további kutatások pontosíthatják majd, sajnos itt el is akadtam a szál továbbfejtésével.
Csapkay József foglalkozását a különféle anyakönyvi bejegyzéseiből tudhatjuk meg, habár arra nem minden esetben találtunk utalást, listázásuk azonban mindenképpen tanulságos. Így látható, milyen nevekkel illették az adott szakma képviselőjét. 1844-ben az általánosabb ’mesterember’, 1846-ban ’nyerges’, míg 1874-ben ’szíjgyártó’ foglalkozásúként szerepel, ez utóbbi tisztázza a kérdést. József tehát az első ismert kisiparos a családban, hagyományosnak tekinthető kézműves tevékenysége áll jelenleg kutatásunk első, legkorábbi pontján. Csapkay József nógrádi tartózkodásáról mindössze egyetlen információ áll rendelkezésre: egy 1868. évi házjegyzék, mely szerint lakástulajdonos volt (1868. évi háztulajdonosok, Nógrád, Nógrád Megyei Levéltár. www.archivportal.arcanum.hu) Feleségének családjáról, apjának foglalkozásáról ez idáig nincsenek ismereteink; iparát - a szokásoknak megfelelően - apósától is örökölhette.
Hét gyermeke közül kettő volt fiú; eddigi ismereteink szerint János lett az, aki édesapja kisiparos tevékenységét átvette, bár nem szíjgyártóként, hanem lakatosként kezdett el működni: innen indítható a már említett, két-három generáción átívelő fémöntő (vas- és rézöntő) foglalkozású kisiparos-tevékenység. János apósa, Beták Antal nagysárói asztalosmester volt, tehát szintén iparos tevékenységet űzött.
A kisiparos lét alapfeltételei adottak voltak: önálló egzisztencia, kétkezi munkavégzés, saját műhely vagy bolt megléte, e három kritérium alapján lehetséges e kör elkülönítése. Pontosabban a kézműves, vagyis a kisiparos kevés munkaerővel és kéziszerszámmal dolgozó, állandó üzemet fenntartó szakember, aki a nyersanyagot dolgozza fel egyéni szükségletei alapján. A kisiparos működésének történeti előzményei a céhekhez köthetők, ahol azonos foglalkozású kézművesek tömörültek egy tulajdonképpeni érdekvédelmi szervezetbe. A megszabott munkára igénybevett kézművesek története pedig még korábbra, az Árpád-kori szolgálónépek tevékenységéig vezethető vissza.
Csapkay József működésének idején, azaz az 1830-as évektől kezdve az iparos tevékenység még közel sem volt szabályozott, sem a képesítés, sem a működés feltételei nem voltak egyértelműek. Az iparosodás előtti korban a kisiparos mester általában egy-két legénnyel (azaz segéddel) és a hozzá szegődő tanoncokkal dolgozott együtt, s az esetek kiugróan magas százalékában maga is apjától örökölte, és fiának adta tovább a műhelyét. Az iparos tevékenység egészen a századfordulót megelőző évtizedekig a felemelkedés egyik biztos forrásaként szolgált.
Mindeddig nem sikerült kideríteni, Jánossal együtt felköltöztek-e a szülők; Erzsébet Nógrádban, kocsmároshoz ment férjhez, gyermekei is ott születtek, így elképzelhető, hogy a szülők nem követték fiukat Pestre. A család Budapestre költözésének időpontja a főváros létrejötte utánra esik, ebből következően a körülmények, ígéretes lehetőségek vonzhatták a fiatal párt a fővárosba. Katus László tanulmányában kimutatta, hogy 1857 és 1880 között évi 3,5 %-kal emelkedett a Budapestre költözők száma, legnagyobb mértékben az 1890-es években nőtt a lakosság. 1875-ig fő forrásként a bevándorlást nevezi meg, míg a természetes szaporulat csak ezután vált döntő jelentőségűvé. Csapkay János és felesége tehát éppen a fordulópont környékén váltottak lakóhelyet, ám az V. kerületben mindössze egy-két évig laktak, hamarosan elköltöztek a főváros egyik peremterületére, Kőbányára – valószínűleg az olcsóbb lakásbérlet, esetleg a műhely elhelyezése miatt. A forrásainkban megjelölt lakcímet (’Török-telek’) mindeddig nem sikerült azonosítani.
Csapkay Jánosnak és feleségének 1874 és 1894 között összesen tíz gyermeke született, közülük négy élte meg biztosan a felnőttkort (Gyula: 1874-?, József: 1877-1939, Anna: ?-? és Károly: 1894-1966). Láthatjuk, hogy a fővárosba költözés, a peremkerületből adódó, valószínűleg rossz körülmények sem akadályozták meg a családot abban, hogy sok gyermeket neveljenek. A következőkben viszont látványos gyermekszám-csökkenés jelentkezik, amely esetlegesen köthető a kisiparos-lét, ezzel együtt a jövő bizonytalanságához is.
A Csapkay-család gyermekeikkel egy 1900. évi adat szerint a Hölgy utca 14. szám alatt éltek, ami a korabeli Kőbánya Ligettelek nevű részén helyezkedik el, a polgári városközpont részét képezte. A 19. század második felétől e térségben kaptak helyet a kaszinó, vendéglők, s az elegáns környék emlékei az egymással párhuzamos Hölgy utca és Úri utca (ma: Füzér utca), azaz a ’Damenpromenade’ és a ’Herrenpromenade’. A sétálóutcák a liget közepén helyezkedtek el, így a család egy viszonylag jó környéken élhetett.
János lakatostevékenységéről egyelőre közelebbi adattal nem rendelkezem, annyi bizonyos, hogy az 1872. évi VIII. tc. („Az ipartörvény”) alapján iparát szabadon gyakorolhatta. Ez a rendelkezés kimondta többek között, hogy a gyárak és műhelyek kötelesek szabályzatot alkotni; valamint felállította az iparhatóságokat is. A változások megkövetelték a leendő iparosok szakmai képesítését, szervezett oktatását is, erről kívánunk szólni röviden a következőkben.
1869 és 1884 között minden nagyvárosban és nagyobb községben létesült ipari tanonciskola, ahol az egyes szakmák leendő művelői szerezhették meg a segéddé váláshoz szükséges alapismereteket. Az alapkövetelmények az 1884. évi XVII. törvénycikkben („Az ipartörvény”) lettek lefektetve, vagyis 12 éves korig kötelező az iskola, mely után a gyermek tanoncnak felvehető. A minimum négy, majd hat elemit kötelezővé tevő rendeletekre még néhány évtizedet várni kellett. (1922. évi XII. tc. „Az 1884. évi XVII. törvénycikkbe iktatott ipartörvény módosításáról” illetve az 1936. évi VII. tc. „Az ipari közigazgatás egyes kérdéseinek szabályozásáról”.
Ugyancsak az 1884. évi XVII. törvénycikkben foglaltak korlátozták egyes szakmák szabad gyakorlását. Esetünkben azonban érdekesebb az 1922. évi XII. tc., mely szabályozta az iparágakhoz szükséges képesítés mértékét. A lakatosok számára iparigazolvány meglétét írta elő, azzal a kikötéssel, hogy az 1918. október 31. előtt szerzett iparigazolvánnyal rendelkező mesterek iparengedélyt nem szükségesek kiváltani. Az iparengedély tehát egy szigorúbb követelmény volt, melynek meglétét általában vendéglősök, veszélyes anyagokkal foglalkozók számára tették kötelezővé. Hasonló a helyzet a családban az ipart átvevő egyik fiú, Csapkay József (1877-1939) esetében, aki már mint fémöntő tevékenykedett, hiszen a réz-és vasöntők működéséhez a fenti törvény alapján szintén iparigazolvány kellett.
József a család harmadik gyermekeként született 1877-ben, s 1892 és 1895 között a rézöntő mesterséget tanulta, melyről tanoncbizonyítványa is tanúskodik, tanulmányait ’jó’ eredménnyel zárta. A bizonyítványban a tanonciskola neve nincs megjelölve, így a kerületben két intézmény jöhet szóba: a Szent László téri, valamint a Kada utca elemi iskolák. Örülnék neki, ha sikerülne beazonosítani, hogy melyiknek is volt a tanulója.
A tanoncidő az 1936. évi VII. tc. alapján lett szabályozva, azaz minimum 2,5, maximum 4 év volt, függően a jelölt korábbi iskolai végzettségétől; József ebből három évet végzett el 15 és 18 éves kora között. A tanonciskola befejeztével segédlevelet nyert, mely tulajdonképpen egy igazolás volt arról, hogy mester mellé szegődhet. Tanoncok és segédek nem csupán elemi iskolában, de gyakorlati szempontok által vezérelve vasúti főműhelyekben és nehézipari vállalatoknál is képezhették magukat. A segéd, ha önállósulni vágyott, általában tíz év után tehette azt meg, ám harmincéves kora előtt semmiképpen nem szabadulhatott fel. József esetében az önállósulás időpontját nem tudjuk, de egy 1947-es adat szerint még életében bizonyosan mesterré vált.
A Csapkay-gyerekek általunk jelzett harmadik generációjában a többi ismert fiú szakmája is hasonló volt. A legidősebb, Gyula a Ganz-gyárban dolgozott, fia, Dezső (?-?) is vasöntő lett. A legfiatalabb fiú, Károly eredeti szakmája vas-és fémesztergályos volt, azaz szintén a fémipar területén végzett, azonban iparát nem gyakorolta, hamarosan labdarúgóedzőként kezdett tevékenykedni, róla már esett szó egy korábbi poszt alkalmával. Előzménynek tekinthető, hogy a Ganz-MÁVAG-ban töltött évei alatt a gyár csapatában játszott már egészen fiatal korától kezdve.
Csapkay József házasságkötése előtt a Hölgy utca 14, valamint az Endre utca 10. szám alatt lakott, mely két cím igen közel fekszik egymáshoz; valószínű, hogy a lakásbérlet felmondása miatt kényszerült a költözésre. 1903-ban feleségül vette a szintén kőbányai családból származó Zachradka Teréziát, akinek édesapja, Zachradka Nándor vendéglős, kocsmáros volt. A házassági bejegyzésben a vőlegény mint rézöntő segéd szerepel; az esküvő után a család a Hölgy utca 20. szám alatt telepedett le. Józseféknek 1904 és 1918 között hat gyermekük született, ebből négyen élték meg a felnőttkort (Margit: 1905-1985; Ferenc: 1906-1961; Eszter: 1910-1978; Mária: 1918-1981), a kor általános gyermekszám-csökkenése tehát e család esetében is igazolható, igaz, még így is a sokgyermekes famíliák körébe tartoztak. 1903 és 1918 között különböző helyeken laktak: a Zachradka-család Harmat utcai házából kiindulva a Liget utca 31, valamint 1910-től a Kőbányai út 42. lett lakhelyük.
A Kőbányai út 42. alatt a főváros megbízásából 1910-ben egy kislakásos telep létesült a súlyos lakáshiány megoldására, ide költözött a Csapkay család is.A földszintes, sorházas elrendezésű telepen 280 darab szoba-konyhás, 40 darab kétszobás lakást alakítottak ki, melyeket a lakók bérbe vehettek.A „könnyűszerkezetes barakk-telep” a Bárczy-program eredménye, ezzel együtt további öt telep építését tervezték Budapesten. Csapkay József öntőműhelyét a hátsó mosókonyhában rendezte be, ezt vitte tovább később fia, Ferenc is.
A kislakásos telep 1910-ben és ma, a helyén álló új épülettömb
A családi elbeszélésekből tudható, hogy a családfő szívesen töltötte szabadidejét az 1889-ben megalakult Kőbányai Casino köreiben, valamint a lóversenytéren. A Casino a Füzér utca 13. alatt üzemelt, s ugyanebben az utcában lakott később a család is. A dzsentrik által alapított klubban kártyázás, politikai szócsaták folytak, a látogatók számára könyvtár, kávéház állt rendelkezésre. Kőbányai jellegzetességnek számított a tekézés, a „kuglizás”, melyen a családfő is számtalan kisebb tárgyat nyert, melyek a mai napig a család birtokában vannak. Az iparosok és kereskedők törzshelyének a Roith-vendéglő számított, melyet a Kőbányai Társaskör alapított. A helyi szervezet forrásai között eddig sajnos még nem sikerült Józsefre vonatkozó adatot találni.
A Kőbányai Casino terme
Gyermekeire áttérve (családi képüket a legelején láthattátok), egyetlen fia, Ferenc lépett apja nyomdokaiba, ő 1925-ben szabadult a fémöntő tanonciskolából. Ekkoriban Kőbányán három gyárban, az Állami Gépgyárban, a Weiss Manfréd-gyárban illetve a Ganz-gyárban volt lehetőség fémipari tanoncoskodásra, melyek 1894-től folyamatosan létesültek.
Lánytestvérei, Margit, Eszter és Mária sorban pilótához, kárpitosmesterhez illetve műszerészsegédhez mentek feleségül, így az ipar teljes mértékben a fiúra hagyományozódott.
Laky Dezső összefoglaló, iparosstatisztikai munkájából tudjuk, hogy 1928-ban, Kőbányán mindössze 28 rézműves élt, mely a második legkevesebb szám a fővárosban, így a kerületben kedvező viszonyok uralkodtak, nem volt túlzott versengés. Ugyanakkor több mint 55 %-uk foglalkozása megegyezett apjáéval – mint Ferencnek is - így e tekintetben az átlag fölé sorolhatók.Érdekesség, hogy a rézöntőknél legmagasabb az aránya a segéd apától származó, azonos foglalkozást, de már önállósultan űző fiúgyermekeknek.
Ferenc 1931-ben házasodott meg, felesége, Lamperth Anna móri származású, édesapja uradalmi kocsis, tehát nem iparos foglalkozású volt. Esküvőjükkor még mindig a Zachradka-család lakhelyén, a Harmat utcában éltek, s két évvel később költöztek a végső, Füzér utcai helyszínre Lamperth Anna szüleivel és testvéreinek családjával is, így egymás melletti lakásokban élhettek. Józsefék továbbra is a Kőbányai út 42-ben laktak, Ferenc ide járt át önteni, a Füzér utcában nem alakított ki műhelyt; apja 1939-es halála után azt tovább bérelte.
A közelmúltban sikerült kideríteni, hogy az időközben szoboröntésre átállt iparos egyik gyakori megrendelője a Százados úti Művésztelepen élt Maugsch Gyula szobrászművész volt. Szerencsére Ferenc egy rövid életrajzzal szerepel az 1947-ben kiadott, Ipari újjáépítésünk című kötetben, így működésének főbb állomásait ez alapján sikerült felvázolni, mint ahogy azt is, hogy számos hősi emlékmű öntésében, valamint a miskolci Deák-szobor megalkotásában is részt vett.
A gazdasági válság idején gépgyárakban dolgozott, mivel mint kisiparos, ő érzékelte leghamarabb a beállt változásokat: a kereslet elmaradását, a nyersanyag hiányát. Így néhány évre saját műhelye csupán másodlagos szerepet töltött be, kiegészítő forrásként szolgált.
Kőbányán 1937-ben 292 bronzműves működött, ebből ipartestületi tag mindössze 41 fő volt, ami megdöbbentő arány. A vasöntőket külön veszi az összesítő, közülük 10 fő volt a testületben.
Különböző forrásaink támasztják alá, hogy az ipar továbbvitele egyben a kialakított életmód átvételét is jelentette. Ferencnek és Annának két gyermeke született, a harmadik fiatalon elhunyt, így a nagyszülők tízgyermekes családja az 1930-as években már nem volt követendő példa. A két gyermek így viszonylagos jólétben, s ami a fő, állandóságban nevelkedhetett, költözésre már nem került sor; a Füzér utcai kétszobás lakás egy kertes házban helyezkedett el, ahová a víz és a villany is be volt vezetve. Ferenc keresete emellett lehetővé tette, hogy a család hétvégi házat vásároljon Szigetcsépen, ahol a kedvenc időtöltésre, a horgászatra kerülhetett sor. A Casino illetve a lóversenypálya látogatása ugyancsak hozzátartozott a délutáni-esti időtöltéshez, a gyermekek gyakran jártak szüreti mulatságokba, bálokba és tánciskolába is.
A két gyermek nagyapja és apja iparát már nem vitte tovább, így ez a régi hagyomány sajnos Ferenc 1961-ben bekövetkezett halálával megszakadt a családban.
Remélem, sikerült felvázolni, hogyan hagyományozódik a foglalkozás apáról fiúra, egy hagyományos kézműiparos felmenőtől egy, a gyáripari fejlődéssel párhuzamosan létezett fémöntő mesterségű leszármazottig: a nógrádi szíjgyártó Csapkay Józseftől a kőbányai fémöntő Csapkay Ferencig eljutva. A kisiparos lét minden bizonytalansága, a kereslet fontossága, a nagy gazdasági változások és a rohamosan terjeszkedő gyárak Kőbányán egy helyen összpontosultak, ám a legnagyobb ipari centrumban minden fenyegetettség ellenére is fennmaradt a család kézműves tevékenysége.
Köszönöm, hogy velem tartottatok, remélem, hogy sokatoknak sikerül odáig eljutni családtörténeti kutatásai során, hogy az összegyűjtött adatok mögé történelmi hátteret tudtok vetíteni, s ezzel rekonstruálni tudjátok őseitek életét. Találkozunk legközelebb!
Felhasznált irodalom:
- Dausz Gyula: Kőbánya multja és jelene. Budapest 1913. Reprint: Budapest 2000).
- Szalai György: Kőbánya története. Budapest 1970.
- Iparosok és kereskedők a két világháború közötti Magyarországon. Szerk.: L. Nagy Zsuzsa. Budapest 1994.
- Katus László: Budapest népesség-növekedésének forrásai a 19. században. In: Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70. születésnapjára. Szerk.: Somogyi Éva. Budapest 1991. 19-34.
- Laky Dezső: Az iparosok szociális és gazdasági viszonyai. Statisztikai közlemények. Budapest 1930.
- Csernus Lukács Lajos: Kőbányai utcák, utak, terek, parkok története. Budapest 1985.
- Ipari ujjáépítésünk. Szerk.: Tonelli Sándor. Budapest 1947.
- Umbrai Laura: A hatósági kislakás-építés története Budapesten (1870-1948). Doktori disszertáció. Budapest 2007.
