"Mindenszentek és a halottak napja a halottakra való emlékezés ünnepe. E napon ma is szokás a halottak emlékezetére a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, ott elosztogatják. Ahány halottja van a családnak, annyi gyertyát gyújtanak otthon. Az Ipoly menti falvakban aki nem tud temetőbe menni, otthon gyújt gyertyát. Régebben figyelték, kinek ég el hamarabb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban. A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza is égve hagyták a lámpát, hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték : "Míg a harang szól, a halottak otthon vannak."
Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok - a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda."
(Forrás: http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/muveszetek/muveszettortenet/neprajz-unnepek-es-nepszokasok/unnepek-jeles-napok-es-nepszokasok-1/mindenszentek-napja-november-1-es-halottak-napja-november-2)
A szenyéri "Öreg-temetőben" (Somogy megye)
Idén is elérkeztünk ahhoz a hétvégéhez, melyen megindul az ország Budapestről vidékre, vidékről Budapestre, faluról falura járva, hogy megemlékezzen elhunyt szeretteiről. Sokan vagyunk talán, akiknek nincs szüksége ezekre a napokra, hogy felelevenítse a rokonok kedves emlékét, hiszen nap mint nap gondolunk rájuk, hangjukra, mosolyukra, ám a temetők felkeresése ebben az időszakban különösen megindító lehet.
Mi is elindultunk már kora reggel, hogy Somogy megyei körutunkat saját tempóban, kényelmesen tudjuk megtenni, beiktatva az ott élő rokonok meglátogatását is. Mint lelkes családfakutató, több kérdéssel is készültem, s ugyancsak nagy várakozással tekintettem a temetők bejárása elé is. Úgy terveztem, mivel többségében aprócska falvakról van szó, lesz annyi időm, hogy sírkőről sírkőre végigjárjam a helyszíneket, újabb és újabb ősök után kutatva. Mint látni fogjuk, ez csak részben sikerült.
Somogy megyei gyökereimről már többször esett szó a blog "hasábjain" (itt és itt), hiszen négy nagyszülőmből kettő erről a vidékről származik, itt születtek, később itt ismerkedtek meg és házasodtak össze a múlt század első felében. Somogyország titkairól, múltjáról és lakóiról sok-sok mesét hallgattam gyermekkoromban, sokszor nézegettem ámulattal a megsárgult képeket, a féltve őrzött térképeket és címtárat. Különös érzés, mikor az ember tudatára ébred annak, hogy családja hányféle különböző vidékről származik, őseitől vajon mennyi mindent örökölhetett. Akkor és ott én mindig "somogyinak" éreztem magam, hiszen a mesék segítségével én is átéltem a negyvenes-ötvenes évek falusi hangulatát, lakóinak mindennapjait. Természetesen ez az érzés gyerekként csupán addig tartott, míg máshol más vidék történeteit hallgattam meg. Különös, nem?
Északról, Marcali felől érkezve
Idén első utunk Marcaliba vezetett, melyet további három tervezett s egy spontán helyszín követett. A Somogy megye-tábla megjelenése nélkül is tudtam: megérkeztünk. A kétoldalt nyárfasorral övezett országutak, a jellegzetes dimbes-dombos táj legszebb őszi képét mutatta ezen a hétvégén, mintha ezzel is jelezné: örülünk, hogy visszatértetek!
A temető Marcaliban a városon belül, míg Szenyérben és Tapsonyban jóval a községen kívül helyezkedik el. Itt nyugszanak a Bali-, Bikali-, Gyenese-, Horváth- illetve a Krénusz-család egykori képviselői, kiknek sírjára egy-egy szál virágot helyeztünk el. A kis szenyéri temető az országút mellett, egy messzi dombon található, viszonylag távol magától a falutól. Két részre különíthető el: az ún. Öreg-temetőben áll a 13.századi alapokon nyugvó torony nélküli templomocska, mely ma már műemlék. Sajnos bemenni nem tudtunk, de kívülről is csodálatos látványt nyújtott az őszi napfényben.
Az Öreg-temetőben jórészt 19.századi sírkövek láthatóak, sajnos félig elsüllyedt, gondozatlan állapotban. Nem messze innen, egy végeláthatatlan területen folytatódik a temető, itt már az újabb sírhelyekkel, körülbelül 10-15 sorban. Mivel ez a mennyiség nem tűnt kivitelezhetetlennek, elkezdtem a bejárást. Minden olyan követ lefotóztam, melyen ismerős név állt, még ha nem is tudtam hirtelen, pontosan hogyan köthetném a családfához. Mindenkinek ezt tanácsolnám, hiszen sosem lehet tudni, mikor derül ki egy újabb láncszem! Jó esetben a név mellett évszámokat, egyéb adatokat is nyerhetünk a fejfákról.
A négy helyszín felkeresése után még maradt időnk arra, hogy az egykori Széchenyi-birtokra, Segesdre is ellátogassunk, ahol ükszüleim, Tóth József és Payerle Anna szolgáltak annak idején, mint inas és szobalány. Sajnos a kastélyt kívülről hatalmas falak és sűrű ősfás park övezi, benne pedig idősek otthona működik, így megtekintése ezúttal kimaradt. Később egy helybeli lakostól hallottuk, hogy előzetes bejelentkezés esetén a lépcsőházban és az egyik emeleti szobában körbe lehet sétálni, a többi helyiséget azonban az ötvenes években teljesen átalakították, lerombolták a falakat, kórtermeket, vizesblokkokat hoztak létre a lakók számára.
A kudarc nem szegte kedvünket, következő úticélunk az egykori Széchenyi-uradalom malmában létrehozott helyi kiállítóhely, könyvtár és múzeum volt, mely hatalmas élményt jelentett számunkra. Mivel a kiírás szerint az intézmény zárva volt, nem is reménykedtem, hogy bejuthatok, így először is körbefotóztam a felújított építményt.
Középkori települések és temetők Segesden
Temetői körutunk szép élményekkel zárult, s bár új rokont egyelőre nem sikerült felfedeznem, a lefotózott sírkövek feldolgozása itthon is folytatódik.
